1974-ben léptem be először a számvitel rejtelmeit őrző szentélybe, és mint kezdő könyvelőt a többiek a legkényesebb munkák elvégzésével teszteltek. Akkoriban még szeptember 30-cal kellett egyenlegközlő levelet küldeni a vevő kintlévőségekről, és én – többek között – megkaptam a Magyarországi II. Ukrán Hadsereg Főparancsnoksága részére kiállított számlák egyenlegközlését. A folyószámla 74 millió forint nagyságrendű akkoriban igen ritkaságszámba menő számlája 24,20 Ft hátralékot mutatott és már több, mint 4 éve ott lógott. Abban az évben év végén le lehetett volna írni az akkori számviteli szabályok értelmében. Én voltam olyan merész, hogy az egyenlegközlő levelet kiállítottam és a többi levéllel együtt kipostázásra került.

Kb. 10 nap elteltével azonban 2 db katonai teherautó tele fegyveres kiskatonával és egy hatalmas fekete autó zárta le a Soroksári út ezen szakaszát. A kiskatonák egyenként minden ajtó előtt őrséget állva engedték előre a Tábornok elvtársat, díszlépéseiktől csattogott a pénzügy és számviteli főosztály hosszú folyosója. Az irodákból lélek se ki, se be, és engem kerestek.

A hosszú orosz szöveget végig hallgatva csak annyi jutott eszembe: „nye ponyemaju paruszki”. A tolmács fülig érő vigyorgó szájjal megismételte immár magyarul a jövetelük okát, én pedig a pénztárhoz kísértem a tábornokot. Időközben a portás telefonon riasztotta a párttitkárt, a vezérigazgatót, a főmérnököt, a főkönyvelőt, akik mind megérkeztek mire befizetésre került a 24,20 Ft a pénztárba. A tábornok orosz akcentussal, de érthetően közölte velem, szégyelljem magam, mert legalább 8 évi nyelvtanulás után beszélnem kéne oroszul.